Történetünk

Helyi hagyomány szerint a hamburgi magyar egyesületet azon hölgyek és urak alapították, akik anno dacumál tengerentúli kivándorlás céljából jöttek Hamburgba, de valamilyen okból végül is itt maradtak. Vagy lekéstek a hajóról, ami igencsak valószínűtlen, vagy úgy vélték, nem kell olyan messzire elmenniük, itt is kezdhetnek új életet. Sajnos nincs módunk utánajárni az igazságnak, az egylettel kapcsolatos papírokban amelyeket Hamburg városállam levéltáraiban Szily Ádámmal kutatva találtunk, az alapítás tényéről sehol sem volt szó. A legrégibb jegyzőkönyv megfogalmazása is egy már fennáló testületre enged következtetni. S ráadásul némely papír szerint az egyesület már 1905-ben fennállt s ezenkívül azt sem tudjuk, vajon az osztrák-magyar egyesület (mert ilyen is létezett) azonos volt-e vele, vagy sem. Miután azonban találtunk egy 1908. január 20-án keltezett bírósági okmányt, amely a magyar egylet hivatalos bejegyzésének aktusáról tanuskodik, s mert valamikor az egyesület zászlójára is az 1908-as évszámot hímezték rá arany szállal, megmaradtunk emellett.

A rendőri hivatalnak előírásszerűen leadott első jegyzőkönyvből kitűnik, hogy az egylet első elnöke egy Weber Gusztáv nevű szabadalmi ügyvivő volt, aki a Große Burstah 29 sz. alatt lakott és, amint egy 1931-ből származó, ismeretlen eredetű újságcikk erről beszámolt, 37 évig töltötte be egyfolytában ezt a tisztséget. (Ha ez stimmel, az 1908-as alapítás természetesen nem tartható fenn, de tételezzük fel, hogy az egylet pár évig csupán laza csoportosulás, pl. magyar asztaltársaság volt, Weberrel az asztalfőn. S az „asztaltársaság” szóval találkoztunk is a papírokban.) Figyelemreméltó kontinuitásról vall a tény, hogy a száz évvel ezelőtti egyleti alapszabályok paragrafusai, sorrendjüket és tartalmukat illetően, kisebb eltérésektől eltekintve, mindmáig érvényben maradtak. A jelenleg érvényes szöveg 1940 novemberéből származik és 1991-ben egészült ki, hála dr.Reisinger György elnök ezirányú fáradozásainak, a közhasznúságot rögzítő betoldással.

Volt Weber mellett egy további elnök is, aki nyilván tiszteletbeli rangként viselte az elnökséget, mert foglalkozását tekintve 1907-ben az Osztrák-Magyar Monarchia főkonzulja volt Hamburgban. Míg Weber Gusztáv a jegyzőkönyv szerint az Erster Vorsitzender tisztségét látta el, ez az úr, gróf Hugo Logothetti, mint Präsident szerepel ugyanott. Cs. és kir. kamarás és hivatásos diplomata volt, aki előzőleg Milánóban és Barcelonában töltötte be ezt a hivatalt. Hamburgi lakcíme: Schlüterstrasse 2. Kolozsváron született 1852-ben Wladimir Logothetti földbirtokos fiaként. Anyja az ugyancsak kolozsvári születésű hidvégi és oltszegi Nemes Karolina volt. Hugo 52 éves korában, 1918-ban halt meg Teheránban, ahol ugyancsak konzul volt s egyebek közt az orosz hadifogságból Perzsiába szökött osztrák-magyar katonák gondozásával szerzett érdemeket. Hivatalos verzió szerint betegségébe halt bele, valójában azonban, amint Bécsben élő unokájától megtudtam, az angol titkosszolgálat mérgezte meg. Anyjának a családját, szóval a hidvégi és oltszegi Nemes famíliát ezzel szemben az teszi számunkra érdekessé, hogy többrendbeli XVIII. századi rokoni kapcsolatok fűzik az erdélyi főnemességhez, egyebek közt a cegei Wass famíliához is.

Ennek a családnak volt anyai ágon leszármazottja Eva Siemers hamburgi patríciuslány is, aki 1935-ben, 21 évesen ment férjhez Wass Albert íróhoz és költözött vele a család erdélyi birtokára, Válaszútra. A háború végén tért vissza Hamburgba, ahol hamarosan tevékeny tagja lett a gyermekkorából és kora ifjúságából jól ismert magyar egyesületnek. Még vagyunk néhányan, akik személyesen ismerték őt, mint alelnököt, zászlóanyát és szeretetre méltó embert. Tőle tudjuk egyebek közt, hogy az első világháború után a Hamburgi Magyarok Egyesülete virágkorát élte és a Curiohausban rendezett fényes bálokkal tett szert hírnévre.
Ami az említett „eredetmondát” illeti, akár elfogadjuk azt, akár nem, annyi bizonyos, hogy a később ide vetődött magyarok, szóval a második világháború és az 1956-os szabadságharc leverése után Hamburgban letelepedettek helyzete merőben más volt, mint a 20. század eleji amerikásoké. Már csak azért is, mert már eleve ide jöttek. 1900 táján főként szegényparasztok iparkodtak új egzisztenciát teremteni tengerentúlon. Nem voltak politikai menekültek. A második világháború végén kitelepített honvédségi állományúak és állami hivatalnokok, majd a szovjetizálódás elől 1947/48-ban nyugatra emigrálók annál inkább. E két csoport sorsa volt a legnehezebb: egy lepusztult országba jöttek, egyidejűleg keletről menekülő német milliókkal. Annál szerencsésebbnek mondhatták magukat a forradalom után tízezerszám némethonba disszidálók, akik egyénileg vágtak neki a nagyvilágnak és gyakran még azt sem tudták, hol fognak kikötni: hagyták, hogy a különböző szociális és karitatív szervezetek és egyéni segítők gondoskodjanak az elhelyezésükről és ellátásukról. És azok gondoskodtak is. Ezekről a szervezetekről, és főleg Hamburg város bőkezűen adakozó lakosságáról, csak hálával és elismeréssel szólhatunk.

Hamburgban tehát nem keletkeztek magyar utcák, mint hajdan Detroitben vagy Clevelandben, itt a menekült táborból többnyire egyéni albérletekbe vagy diákotthonba vezetett az út, ám az emigráns lét keservei és az egzisztencia-építés bonyolult teendői gondoskodtak róla, hogy az újdonsült hamburgi lakosok szabad idejükben keressék egymás társaságát, mondhatnánk úgyis: egymás kezét, egy kicsit úgy, mint Jancsi és Juliska a sötét erdőben. Keresték is, de többnyire csak a társadalmilag és szellemileg egyívásúakét. A magyar egylet iránt, úgy vettem észre, főleg az iskolázottabbak, bizonyos fenntartásokkal, sőt előítéletekkel viseltettek. Alighanem úgy vélték, nemcsak Hamburgban, hanem másutt is, hogy akik holmi diaspora-egyletekbe járnak, azoknak nyilvánvalóan nincs más társaságuk, nem tudnak integrálódni új környezetükbe, németül csak dadognak, szóval inkább szánnivaló semmint érdekes emberek, nem szólva arról, hogy a régi egyletek tagságának derékhadát képező 44-45-ös menekültek, avult társadalmi és politikai értékrendjükkel amolyan őslények benyomását tették a fiatal 56-osokra. S megjegyzendő, hogy korabeli német becslés szerint az 56-osok 90 százalékban fiatalemberek voltak. Ami egyébiránt a régieket illeti, ezekről a hontalanság és lecsúszottság, a deklasszáltság keserűségeit elszenvedő emberekről, – katonatisztekről, hivatalnokokról, írókról, színészekről, jogászokról, hajdani méltóságos urakról, akik fizikai munkával keresték meg a mindennapit – egy korabeli szarkasztikus szállóige megállapította: „Emigrációban mindenki lesüllyed a saját színvonalára”…

Természetesen voltak kivételek. Ilosvay Eszter például, aki eljárt az egyleti rendezvényekre, a hamburgi Állami Operaház ünnepelt énekesnője volt. De rajta kívül, az egyletben csupán Thrunkwalter Ödönt, a m. kir. Folyamőrség hajdani parancsnokát nevezhetjük magasabb rangú régi emigránsnak, aki 1957-ben halt meg 63 évesen, itt, Neugrabenben. A hatvanas évek elején egy Feuerstein Mátyás nevű tarfejű öregúr is üldögélt néha, botjára támaszkodva, az egyletnek otthont adó Haus der Begegnungban, aki ugyan nem volt VIP, de az egyesület alapító tagjaként ismerték. Jómagam csak egyszer-kétszer láttam őt, hamarosan elmaradt az összejövetelekről, mert, amint egy régi tagtól, a 92 éves Csendes Károlytól (az igazi korelnök-től) nemrég értesültem, nem tudott megba rátkozni az „új közönséggel”. Az említett Haus der Begegnungot – ez egy elegáns villa az Agnesstrasse 44 alatt – 1958-ban alapította a Szabad Európa Rádió, elsősorban kelet-európai menekültek találkozóhelyeként és információs fórumként. 1969-ig állt fenn, és nyújtott sok fiatalnak hétvégenként jóleső, otthont pótló légkört ebben a nagyon idegen világban.

A mostoha sorsú régi emigránsok, érthető módon, nem minden írígység nélkül szemlélték az 56-osok „kényeztetését”. Nekik, akárcsak az idősebb és nehezen beilleszkedő 56-osoknak, rendszerint a háború óta itt élő és a német egyházak szervezetébe betagolódott magyar lelkészek nyújtottak lehetőséget az összejövetelre. A misék és istentiszteletek, a hozzájuk kapcsolódó társas együttlétekkel – reméljük – nem egy honvágytól gyötört magyarnak segítettek is némiképp stabilizálódni. Ami a katolikusoknak Poppenbüttel volt Czódor Istvánnal, az volt a reformátusoknak Raboisen* Jakó Károllyal (és nem utolsósorban a támogató Wass Albertnéval). Idővel aztán az elvből távolmaradók egy része is kezdett az egyházak felé orientálódni, hisz végül is más magyar intézmény nem volt, amelynek falai közt társas öszejöveteleket lehetett rendezni. És ahogy múltak az évek és a fiatalokból családos emberek lettek, a kisgyerekekkel el lehetett menni a pap bácsi rendezte Mikulás-estre, ahol aztán már magától ment a kommunikáció bővülése.

Az ötvenes években az egylet az 56-osok anyagi és szellemi ellátásának biztosításával volt elfoglalva. Ezt a munkát elsősorban két régi emigráns, dr. Fekete József elnök és Czódor István együtt végezte. Tevékenységükről nem sikerült írásos nyomokat találnom, de az akkori húszévesek elbeszéléseiből kitűnik, hogy fáradhatatlanul végezték önként vállalt dolgukat. Ebbe különben egy tehetősebb régi emigráns, a vállalkozó dr. Szarka Gábor is be-besegített. Ma már legtöbbünk elfelejtette, mennyire rá voltunk szorulva a segítségükre. Egy messzemenően és hagyományosan elszigetelt országból csöppentünk egy modern és gazdag nyugat-európai társadalomba, amelyről az ég világon semmit sem tudtunk, ill. amit tudtunk, az nem stimmelt. Nemcsak egy új nyelvet kellett sürgősen megtanulnunk, hazai beidegződéseinket is mindenestől sutba vághattuk, ami nem könnyű feladat. Sokan kapituláltak is, Hamburgban bizonyosan kevesebben, mint másutt, de tény, hogy nem kevesen kerestek vigaszt az alkoholban, vagy mentek vissza Magyarországra. Ha mehettek. És voltak persze olyanok is, akik bűnözők lettek. Hamburgban azonban csak két ilyen esetet ismernek a krónikák. Csík Sándor 2001-ben kiadott, igen körültekintő magiszterdolgozatában, amely az interneten is olvasható, részletes adatokat közöl az 56-os menekültek hamburgi fogadásáról és problémáiról.

A hatvanas évek elejére nagyjából sikerült a berázódás az új életbe. 1962-ben Décsy Gyula professzor, az egyetem finnugor szemináriumának 37 éves igazgatója úgy vélte, mozgósítani kellene a magyar egyetemi hallgatókat, hogy felfrissítsék valamelyest az egyesület működését. Ő ugyancsak 56-os emigráns volt, aki Budapesten szlavisztikát tanult és a göttingai egyetemen kezdett el a finnugor nyelvtudománnyal foglalkozni. Ott is habilitált s főként azért jött Hamburgba, hogy átvegye a frissen alapított finnugor szeminárium vezetését és egyszersmind gondoskodjék a nagyszámú hamburgi magyar diák anyanyelvi kultúrájának az ápolásáról. Meghívását Johansen professzor, a hamburgi egyetem neves történésze kezdeményezte, aki a tallini egyetemen tanult, tudott észtül (ez tudvalevőleg szintén finnugor nyelv) és most megragadta az alkalmat egy finnugor szeminárium létrehozására. Ő volt tehát a tulajdonképpeni alapító, aki aztán maga is tartott észt nyelvi gyakorlatokat. Magyar lektornak egyik tanítványát, a nagybecskereki, népi német származású Hans Thurn hites törvényszéki tolmácsot tette meg, akinek a feladata az első időkben nem a magyar nyelv oktatása, hanem éppenséggel a németül javarészt megszólalni sem tudó új magyar diákok németre tanítása volt. De emellett derekasan kivette a részét a diákok mindennapi életben való eligazításából is, ami a mondottakból következően igencsak szükséges volt.

Décsy Gyulát aztán 1962. november 4-én, egy fölöttébb viharos lefolyású tisztújító gyűlés választotta meg az egyesület elnökének. A vihart az váltotta ki, hogy az 56-osokat és köztük főleg a diákokat mozgósító hírverés igen eredményes volt, s a régi tagság, látván maga körül a sok vadidegen arcot, már eleve és joggal, „bekerítve” érezte magát. S amikor a szavazatok megszámlálása után valóban kiderült, hogy ezentúl mindenestől az új társaság jelöltjei fogják vezetni az egyesületet – az ő egyesületüket – elszabadult a pokol. Nagy veszekedés és üvöltözés kezdődött az egymást nem is ismerő emberek között, mintha mindenki eszét vesztette volna. Csak Décsy Gyula ült nyugodtan és szótlanul a helyén, hagyta tombolni a szenvedélyeket, majd egy nyugodtabb pillanatban felállt és javasolta a választás megismétlését. Látván egyfelől az érthető felháborodást és másfelől a két csoport jövőbeli együttműködésének a szükségességét, indítványozta a jelöltek olyformán való felállítását, hogy Nánássy László szabómester, hajdani elnök és a háború óta Hamburgban tevékenykedő Czódor István mindenképp bejusson a vezetőségbe. E javaslat ésszerűségét az 56-osok is belátták s így rövid idő alatt le is bonyolódott az új szavazás, pontosan a kívánt eredménnyel. Décsy lett az elnök és Nánássy az alelnök. Jómagam, az egylet jegyzőjeként, kettejük közt egyengettem a kooperációt, ami nem is bizonyult nehéz feladatnak. S a következő négy évben a legnagyobb egyetértésben folyt is a vezetőségi munka.

Décsy csupán egy ciklust elnökölt végig, tudományos munkássága és szinte szüntelenül támadó új elképzeléseinek a realizálása nem hagyott neki időt az efféle „civil” tevékenységre. Ami azonban korántsem jelenti azt, hogy időnként ne tett volna pár lépést a nyelvtudomány határain túlra. Miután 1977-ben, a bloomingtoni egyetem hívására, finn feleségével az USÁ-ba költözött, egyebek közt utánajárt annak, honnan is ered voltaképp a hamburger névre keresztelt amerikai imbisz-eledel neve. Már korábban is foglalkozott, amerikai látogatásai során, ezzel a kérdéssel s így végül is húsz évnyi anyaggyűjtés eredményeiből vonta le a következtetést, hogy a Hamburgban a századforduló táján hajóra szállt német és más közép-európai kivándorlók adták ezt a nevet ennek az általuk oly szívesen fogyasztott s azóta tipikus USA-eledellé lett fasírtos szendvicsnek. Décsy Gyula erről írt monográfiája 1984-ben jelent meg Amerikában, ami természetesen fölkeltette a hamburgi sajtó figyelmét is. A sztoriról én is beszámoltam a „profil” olvasóinak, a cikk néhány kópiája itt fekszik az asztalon.

Décsy távozása után az egylet ugyan tovább működött, de az egzisztenciájukat többnyire sikeresen kiépítő 56-osok mindinkább elmaradoztak s miután a Haus der Begegnungot bezárták, végül ismét a poppenbütteli katolikus plébánia lett az intézményi rangú magyar centrum.

Tény azonban, hogy Czódor István mellett a katolikus missziót vezető fiatal Bárány József lelkész növekvő súllyal folyt bele az egylet életébe, s ez nemkívánt következményekkel járt. Földessy Gyula pénztári ellenőr 1983-ban a tagdíjak szabálytalan kezelésével és ellenőri tevékenységének gátlásával vádolta a szerinte túlzott egyházi befolyás alatt álló vezetőséget. Két évre rá őellene indított pert rágalmazás miatt Nánássy László elnök. Mindebből hamarosan elmérgesedő és évekig tartó viszály alakult ki, amelynek a részletezése külön előadást kívánna, ez azonban nem érné meg a fáradságot. Fordulat akkor következett be, amikor az ellenzéknek sikerült bírósági ítélettel egy interim vezetőséget (Notvorstandot) hivatalba juttatnia. Ennek elnöke lett, a bíróság által kiszabott három évre, az 1984 decemberében megválasztott Hoffmann-Béres Zsuzsa, akinek sikerült is szolídabb mederbe terelnie az egylet életét, ám a kiszorított egyházi vonal nem ismerte őt el. Az egyesület kettészakadt s évekig két (politikailag is szemben álló) csoport vádolta egymást kölcsönösen jogszerűtlenséggel, mígnem Bárány Józsefet felettesei 1990 májusában, saját kérelmére elhelyezték Hamburgból. Ekkor Czódor István elhatározta, hogy teljesen új lapot nyit az egyesület életében és felkérte a széleskörű megbecsülésnek örvendő dr. Reisinger György ortopéd szakorvost, jelöltesse magát az esedékes tisztújító közgyűlésen. Ez meg is történt és a közgyűlés meg is választotta a határozott programmal fellépő, minden pártviszálytól távol maradó Reisinger doktort. Czódor plébános terve valóra vált, elmondhatjuk, hogy a Hamburgi Magyarok Egyesülete szabályszerűen újjászületett.
Időközben, mintegy tíz évvel e sikeres reanimáció előtt, megindult az egyleten kívüli hamburgi magyarok közt egy – nevezzük így – integrálódási folyamat. 1979 nyarán, amikor immár nemcsak az 56-osok, hanem a később érkezettek is egisztenciálisan szilárd talajt éreztek a lábuk alatt s szigorúan véve már emigránsok sem voltak, hiszen a puhuló hazai diktatúra amnesztiát hirdetett és egyre többen éltek is a hazautazás lehetőségével s egyre többen tehettek látogatást a hazaiak is nyugaton. Szóval néhány modern szellemű hazánkfiában felmerült egy újfajta csoportosulás gondolata. Úgy vélték, kellene teremteni privát alapon egy magyar baráti kört amely több-kevesebb rendszerességgel találkozna valahol egy-egy előadás meghallgatására, egy kis fesztelen, civil eszmecserére. Egyformán meg voltak győződve róla, hogy van egy csomó mondanivalójuk egymás számára, túl minden politikán, hidegháborún, kommunizmuson és antikommunizmuson, túl a sokat hallott ilyen és olyan sztereotip szólamokon. Hiszen van bőven időszerű téma, amit épp nekünk, nyugaton élő magyaroknak lenne célszerű megvitatnunk, magunk és a haza javára.
Ez a rögtön élénk visszhangra találó kezdményezés, majd az éveken át minden alapszabály, mindenféle szervezeti és ideológiai kényszer nélkül sikeresen működő baráti kör volt a poppenbütteli „szerdások” köre, másképp „Irodalmi kör”, röviden a klub. Előadóink nemcsak közülünk kerültek ki, kívülről is hívtunk meg kompetens személyeket. Az évek során sok érdekes referensünk volt, rám főleg Schlett István budapesti politológus tett mély benyomást, aki rendkívüli éleslátással s egyszersmind toleráns megközelítéssel kezelte az akkor már erősen csírázó otthoni politikai konfliktusokat. Persze, körünkben is adódott konfliktus. Előbb egy kívülről jött, a Nánássy-vonalhoz tartozó konzervatív emigránssal, dr. Kazár Lajossal, aki kanadai franciskánusok Trianon elleni tiltakozó kezdeményzésére akart pénzt gyűjteni s mi ezt több okból elutasítottuk. Később körünkön belül adódott összecsapás Csurka Istvánnak egy nyugati magyar folyóiratban megjelent cikke miatt. Mivel nem vezettünk naplót, ma már nehéz pontosabban felidézni ezeket a konfliktusokat, de talán nem is szükséges.

A szerdás kör Czódor István plébánosnak köszönhette, hogy volt hol összejönnie, ő bocsátotta rendelkezésünkre a nagyvonalúan kiépített plébánia egyik termét. Noha nem voltunk nagy templomlátogatók, sőt sejtette, hogy profán és liberális társaság vagyunk (nem is ült be közénk soha), szívesen támogatott bennünket, gentleman módjára, mert becsülte a szellemi aktivitást, amiből a meglehetősen alpári csetepatékkal elfoglalt hamburgi magyarság körében addig nem nagyon volt része. Bárány József más típus volt, ő egyszer, karácsony előtt, bejött hozzánk, s noha egy szívhez szóló modern karácsonyi novellát olvastunk fel Szakonyi Károlytól (még gondoltam is, talán kellemesen meg fog lepődni, hogy lám, keresztények vagyunk mi is), de nem, ő tagadólag ingatta a fejét, ezt nem így kell csinálni… s ott is hagyott bennünket anélkül, hogy megmondta volna, hogyan. Nyilván szigorúan fekete-fehér optikája állta útját annak, hogy párbeszédet kezdjen velünk.

Czódor István felkarolta egyszersmind a Vajdaságból származó magyar vendégmunkásokat is, akik havonta kávéztak a vasárnap délutáni mise után, a plébánia nagytermében s teszik ezt ma is, igaz, 2002 októbere óta immár Rasztovácz Pál magyar lelkész égisze alatt, aki azonban már maga is csak vendég Poppenbüttelben: a plébános német. Sajnos ezzel a csoporttal nem sikerült az egyesületnek szorosabb viszonyba kerülnie, legfeljebb egy-két zenés-táncos mulatságon a Curio Hausban, vagy másutt.
A Reisinger-féle ortopédiai műtétet követően, amikor is az egyesület kvázi újjászületett és Czódor István egyidejűleg nyugalomba vonult, tehát plébániáját fel kellett adnia, problematikus helyzet állt elő. Egyfelől a szerdásoknak kellett új helységet keresniük, ami hosszabb távon kilátástalan vállalkozásnak látszott, másfelől Reisinger doktor törekedett arra, hogy a klubot, anelynek ő maga is tagja volt, „beolvassza” az egyletbe, s ezzel ott, megbízatásának megfelelően, jelentős minőségi és mennyiségi gyarapodást produkáljon. Hasonló meggondolások vezették a Magyarok Világszövetségét is, amely, értesülvén, hogy Hamburgban létezik egy eredményesen működő magyar csoport, megkörnyékezett bennünket. Pontosabban: aján-latot tett levélben Szily Ádámnak az együttműködésre. Mi azonban kollektíve úgy döntöttünk, hogy nem adjuk fel függetlenségünket.
Mindkét körülmény, a helyiség-probléma és az egyesület szanálása, egy irányban hatott: a szerdások függetlenségének megszűnése irányában. Pedig hát nem utolsósorban épp ez a függetlenség volt a laza csoport sikerének a titka. Tagjainak nem is fűlt a foga ahhoz, hogy a különböző adminisztratív előírásoknak engedelmeskedni köteles egylet „lenyelje” őket. Új helyiség hiányában azonban végül is nem tagadhatták meg a csatlakozást. Ez formálisan 1993 februárjában történt meg, amikor is a tisztújító közgyűlésen a klubot reprezentáló Szily Ádám lett az alelnök. Két évvel később aztán Reisinger dr. lemondott és átengedte az egylet vezetését Szily Ádámnak.

Azaz a klubnak. A lenyelés tehát megtörtént, de fordítva.
Ádám, csapatával, nem kevesebb, mint nyolc évig töltötte be ezt a tisztséget s adta át azt 2003 tavaszán a ma is elnöklő Kulin Miklósnak és fiatal együttesének.

A Szily-korszak kezdetén, szóval amikor megfelelő egyleti helyiség hiányában kilátástalan helyzetben voltunk, szerencsénkre, dr. Helmut Greve, Magyarország frissen kinevezett tiszteletbeli főkonzulja felajánlotta, hogy nemrég épült barmbeki székházában, ebben a monumentalitás tekintetében óegyiptomi templomokkal vetekedő épületben, bérmentve használhatunk két berendezett földszinti klubtermet konyhával együtt. Természetesen kapva kaptunk az ajánlaton és azóta is, immár jó 12 éve, ide járunk, itt rendezzük meg, tulajdonképp még ma is a poppenbütteli ősmodell szerinti összejöveteleinket, hacsak nem a Katolikus Akadémiával kooperálunk nagyobb hamburgi közönség előtt, ide hívjuk meg neves hazai és németországi vendégeinket, Esterházy Pétertől Fischer Ádámig, Prőhle Gergelytől Dalos Györgyig, továbbá a kárpátmedencei – sőt az azon túli, nevezetesen moldvai – magyarság muzsikusait, tánccsoportjait és egyéb küldötteit. Csíki Boldizsár kolozsvári zongoraművész, valamint az ugyancsak kolozsvári Tarisznyás csoport már-már „házi” zenészekként lépnek fel rendezvényeinken. És, élve a termek adta lehetőséggel, ünneplünk, eszünk-iszunk, ha kell táncolunk és mulatunk is. Időnként persze vitáink is adódnak, de mélyebbre ható konfliktusaink nincsenek, a szakadás veszélye, lekopogom, nem fenyeget, sokkal inkább a zsugoro -dásé. Bízakodunk azonban, hogy az utánpótlás csatornái belátható időn belül nem fognak elapadni és iparkodunk is ezt, amennyire erőnkből telik, meggátolni.

Ha nem is zárom vázlatos visszapillantásomat valami retorikus szólammal a „következő száz évről”, abban reménykedem, hogy még sokáig lesz Hamburgban fedél a fejünk felett s az így vagy úgy e városba került hazánkfiainak mindig lesz módjuk gyakorolni anyanyelvüket.

* Raboisen: a XIV. századból eredő utcanév Hamburg belvárosában. Itt áll (állt?) egy református templom.